Itt vagyunk: Főoldal Bemutatkozás Kincsestár Jókai Mór hathalmi látogatásai
Bekezdések

Jókai Mór hathalmi látogatásai

Jókai három hathalmi látogatásának körülményei

 

Hathalompuszta birtokosa, Ihász Lajos második házasságát Jókai Mór unokahúgával, Jókay Etelkával kötötte 1889. június 30-án. Házasságkötésük után Hathalomra költöztek, és családjuk még ebben az évben kibővült Etelka „nevelőanyjával” özv. Peti Józsefné Váli Marival, és apjával, özv. Jókay Károllyal, akit Géza fiának felesége nem szívlelt Komáromban. Legvégül korán megözvegyült anyja halála (1898) után a kis Jókay Miklóska, Jókay Károly unokája lett a család tagja, akit Ihászék örökbe fogadtak, és a Jókay mellé az Ihász nevet is felvette. Váli Mari Jókai Mór halála után kezdte el írni memoárját, melynek kiadott, szemelvényes változatában (Emlékeim Jókai Mórról. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955.) Jókainak három hathalmi látogatásáról (1890, 1899, 1900) emlékezik meg:

I.
„A pünkösdi ünnepek alkalmával (1890. május 25-26. – N. T.) végre az az öröm ért bennünket, hogy Jókai Mórnak csakugyan sikerült pár napra letenni kezéből az írótollat s ellátogatni hozzánk Hathalomra.
Méltóbb megülését képzelni sem lehet a »Szentlélek eljövetele« ünnepének, mint az ő Isten által sugallt beszédét hallgatni s általa erősödni a jóban… Különösen megható volt a két szerető fivér (ti. Jókay Károly és Mór – a könyv szerk.) egymás iránti gyengédségét is látni s azt a hálás elégedettséget, mellyel Móric bátyánk a fiatal pár nagy és tiszta boldogságát szemlélte, amellett úgy érdeklődve minden pusztai dolog iránt, mintha soha egyébbel nem is foglalkoznék, mint a drága anyaföld művelésével…
- Nem lettem volna én utolsó gazda, ha arra adom a fejemet! – mondta szelíd büszkeséggel, mikor Lajos öccse (ti. Ihász Lajos – a könyv szerk.) csodálkozva hallgatta nagyon találó megjegyzéseit és tanácsait. A lovak különösen igen élénken érdekelték, mert kis gyermekkora óta nagy lókedvelő volt Jókai Mór, s annak dacára, hogy úgy látszott, mintha minden idejét »a betűvel« való foglalkozása vette volna igénybe, olyan biztos kézzel tudott lovat hajtani még Budapest utcáin is, mintha egész életében egyébbel sem töltené idejét, mint kucsírozással…
Nem kevesebb érdeklődéssel gyönyörködött a hat »kúnhalomra« plántált, igen szép karban tartott hathalmi szőlőben, mely olyan közel fekszik az új lakhoz, hogy gyalog sétáltunk ki vele, pünkösd első napjának délutánján.
- Ne féljetek ám, hogy filoxérát viszek a szőlőbe! Egész új lábbelit hoztam a szőlőtök látogatására, olyat, melynek talpa még nem is érintkezett a svábhegyi talajjal, - szólt biztatólag a kirándulásunk előtt, mert tudvalevőleg a budai hegyek szőlőtelepeit akkor már egészen kipusztította az az istencsapása. Csak Jókai Mór szőlői zöldeltek élénk smaragd színben, mert ő nem kímélte a fáradságot és nagy költséget, hogy szőlőjének minden egyes tőkéjét oltalmába vegye a fenyegető veszedelem ellen, s hathalmi látogatása előtt millió dolga mellett eszébejutott, hogy valamiképpen át ne találja a sarujára ragadt porral oda plántálni azt a csúf férget…
Hazafelé sétáltunkban búzavirágot keresett a csaknem embermagasságban hullámzó rozstáblában s megdicsérte a gazdát, hogy annyira kell azt keresni, míg pár szálat találhat, amit Mari és Etelka húgainak adhasson. (Ezeknek az imakönyveikben még ma is ott kéklik szeretett Móric bátyjuk áldott keze által szakított és nekik ajándékozott pár szál virág.)”
(371-372. p.)
 

Jókai szűkebb rokonságát két unokahúga (Hegedüs Sándorné Jókay Jolán, Ihász Lajosné Jókay Etelka) és fogadott lánya (Feszty Árpádné Jókai Róza) családja jelentette. Amikor tizenhárom év özvegység után 1899-ben feleségül vette az akkor húszéves Nagy Bellát, viszonya Hegedüsnével és Fesztynével elmérgesedett. Jókai igyekezett a kialakult krízist feloldani, és feleségét megismertetni rokonságával. Hathalmon, Ihászéknál számított a legkisebb ellenszenvre:

II.
"Budapest, november 10.
Kedves Mari húgom!
Kedves Lajosunk leveléből értesültem, hogy te énhozzám levelet intéztél. Én azt sohasem kaptam meg. A postaigazgatóságnál tudakozódtam utána, ott sem tudnak felőle semmit. Azt mondták, a levelet, engemet nem találva, valószínűleg visszaküldték Lovászpatonára, s az ott lesz a postahivatalnál. Azt tehát tinektek lehetne reklamálni. Nagyon szeretném a te leveledet látni, mert tudom, hogy amit a te nemes szíved diktál, az csak jó lehet.
Mi, hála Istennek, jó egészségben vagyunk, elfoglalva sok dologgal: az új szállást rendezzük; november 22-én szeretnénk látogatást tenni nálatok, addig két gyűlést is kell tartanom.
Ölelünk, üdvözlünk mindnyájatokat
                                                                      szerető bátyád,
                                                                      dr. Jókai Mór.

 
Bármennyire fájt is lelkünknek Móric bátyánk végzetesnek mondható új házassága s Jókai Mórhoz oly kevéssé illő élettárs-választása, mégis a legönzetlenebb rokoni szeretettel néztünk a fenti levélben jelzett látogatásnak ideje elé.
 
.....
 
Igyekeztünk a hathalmi látogatás rövid, pár napi tartama alatt (1899. november 22-24. - N. T.) Bellát azokra a szokásokra oktatni, melyek a szülői ház emlékéből oly jól estek Jókai Mórnak; nagy megnyugvásunkra szolgált, hogy igen szívesen látszott fogadni tanításainkat és útmutatásainkat, ígérve, hogy neki semmi más gondja nem lesz a világon, mint »urának« jóllétére, boldogságára ügyelni szüntelen.
- Még a színpadtól is egészen visszavonult az én nyugalmamért! – dicsekedett szegény Móric bátyánk – feláldozza értem fényes tehetségének kifejlesztését!
Ez a kijelentés mintha szíven ütött volna. Tehát megint csak áldozatot hozó és nem hálás egyéniség kezében van az áldott jó ember sorsa.
- Ezt sajátmaga iránti tekintetből is igen jól teszi Bellácska, - válaszoltam Móric bátyám szavaira – mert híres művésznő, ragyogó színpadi csillag van a világon soknál is több, míg Jókai Mór feleségének, védangyalának lenni csak neki adatott. Ezt a magasztos hivatást betölteni: minden asszonyi dicsőségek között legtöbbet érő helyzet.
Olaszországi útjokban bejárt helyekről természetesen nagyon érdekesen tudott beszélni Móric bátyánk, s mivel Károly bátyja szerette volna térképen látni az emlegetett területeket, előhozta szobájából az öregúr néhai édesapjukról maradt régi mappáját, s azt a szalon asztalára kiterítve, nagy figyelemmel kísérte öccse mutatóujjának útját az elsárgult, ódon térkép rajza fölött.
E hathalmi látogatás tartama alatt annyi mondani és beszélnivalónk volt folyvást, hogy könnyen elkerülhettük Hegedűsék és Fesztyék magatartásának keserves emlegetését, csak akkor esett arról néhány szó, mikor én megláttam, hogy Jókai Mór nagy angol plédjének sarkán egy jókora szakadás van, s azt kézbevettem, hogy szépen összevarrjam, egyúttal figyelmeztetve Bellát, hogy az ilyesmit nem szabad ám elnézni egy rendszerető asszonynak.
Jókai Mór ezt hallva, félig tréfásan, de mégis inkább bánatosan így szólt:
- Jaj, Mariskám! nagy nevezetességű szakadás ám ez, amit nem lehet csak úgy bestoppolni, mint más folytonossági hiányokat. Úgy származott ez, hogy mikor hozzámtartozóim házasságomat megakadályozni törekedve nem akartak elbocsátani, Árpád, mikor Bajza utcai házam kertjének vasrács kapuján kiléptem, úgy vágta azt be utánam, hogy szerencséről beszélhetek, amiért csak a plédemet csapta oda az ajtó, mit azután erőszakkal téptem el onnét.
Erre könnybelábbadt szemmel így feleltem:
- Én mégis csak megreparálom ezt a szakadást! – s úgy is cselekedtem, amint mondtam. De fájdalom, úgy mégsem végezhettem a reparációt, amint szívem óhajtotta volna…”
(398-399. p.)
 

III.
„A boldog viszontlátásra!...
Ezzel búcsúzva fejezte be Jókai Mór Balatonfüredről hazatértünk után hozzánk írt levelét. S mikor ez a viszontlátás csakugyan bekövetkezett, sok közbejött keserűség dacára is igazán nagy boldogságot okozott nekünk valósággal viruló jó színben láthatni szeretett Móric bátyánkat, midőn házasságuk első évfordulója utáni napon (1900. szeptember 17. – N. T.) Hathalomra érkezett feleségével.
Első látogatásuk alkalmával a hálatelt meghatottság volt az uralkodó Jókai kedélyhangulatában, míg most a szokott vidám, tréfálkozó, minden iránt érdeklődő Móric bátyánkat láttuk viszont. Akkor a ködös novemberi napokban nem élvezhette úgy a pusztai jó szabad levegőt s a hathalmi mintagazdaságban való gyönyörködhetést, mint most, mikor szeretett Károly bátyjával, fiatalos, ki nem fáradó érdeklődéssel járták be Hathalom minden gazdasági épületét, kertjeit és gyümölcsöseit; ez utóbbiakban elégedetlenségét fejezte ki, mikor azt látta, hogy a gyümölcsfák már nagyobbrészt megszedetten állnak.
- Ha azt akarjátok, hogy állandó, szépen telelő gyümölcsötök legyen, szeptemberben még fent kell hagyni fáján a téli gyümölcsöt, akkor lesz csak zamatos és üde; a korán megszedett gyümölcs megtaplósodik, megráncosodik. Ne törődjetek vele, ha hull is már a gyümölcs! annak valamennyinek van valami olyan hibája, ami korán megérlelte, s ami miatt állandó semmi esetre sem lehetne.
(Jókai Mórnak ez a tanácsa nem is lett azontúl soha feledve, s bármennyire sürgették is a gyümölcsbetakarítást azok az alkalmazottak, kikre a gyümölcsösök őrizése bízva volt, október előtt nem engedte úrnőjük megkezdetni a szedést.)
Egész passzióval tervezgette Móric bátyánk: hová, milyen féle és fajta gyümölcsfákat lehetne még ültetni, sőt azt is ígérte, hogy ő majd rendel a Gellérthegy alatti faiskolából olyan példányokat, melyek a hathalmi talajban szépen fognak díszleni. Nagyon tudta méltányolni Károly bátyja sok szép ojtványát és azokat a nemesítésre váró magoncokat, miket az asztalnál elhasznált gyümölcsök magvainak szorgalmas összegyűjtése által – kis unokájával is gyűjtette a magvakat – produkált az öregúr.
A látogatás első napjain szinte elfeledtük valamennyien, hogy kellemetlenség is van a világon!... Bella ugyan nem igen tudta élvezni a pusztai életet, s nem egyszer fejezte ki afölötti csodálkozását, hogy:
- Miként tud Etelka téle-nyáron meglenni a pusztai élet egyhangúságában?
- Aki télen-nyáron itt él, - válaszolta Ihászné – az megtapasztalja, hogy a pusztai élet világért sem egyhangú!... Annyi mindenféle intézkedni, tennivalója akad itt az embernek, annyiszor tapasztalhatja, milyen áldást terjesztőleg lehet hatni ilyen helyen azon embertársaink életére, kiket sorsuk a becsületes munka utáni megélésre utalt, tanácsunk, példánk és folytonos részvétteljes gondoskodásunk útján, hogy ez a működés több szórakozást nyújt, mint a világ bármiféle mulatsága. Látnád csak, mi minden kézi ügyességre megtanítjuk mi a körülöttünk növekedő új nemzedéket! meg hogy hány menyasszonyi kelengyének előállításához nyújtunk segédkezet; tanítjuk a leányokat szabni, varrni... Azután meg azoknak az apró főkötőcskéknek, rékliknek a horgolása, kötése, varrása is kellemes időtöltés, amiket magunk is készítünk, meg az alkalmazottakkal is készíttetünk a gólya jó sűrű látogatásai alkalmára a cselédlakások menyecskéi számára! Mondom: ha csak egy télen is megfigyelhetnéd a mi életünket, nem csodálnád, hogy a pusztán nem találjuk soha hosszúnak az időt, ami még azok nélkül a szórakozások nélkül is gyorsan elrepülne, mit a jó uram által rendezett vadászatok és egyéb vendéglátások igényelnek belőle. Úgy eltelik a mi időnk, hogy még az sem tűnnék fel, hogy már csaknem egy éve nem voltam Budapesten, ha nem volna olyan sajnos az ok, amely miatt nem kísértem le régóta Lajoskámat…
Móric bátyánk látogatása alatt természetesen rákerült a sor azon keserves dolgok megbeszélésére is, melyek utóbbi időben levelezésünk tárgyát képezték; Móric bátyánk ekkor nagyon keserves panaszban tört ki az ellenünk s különösen a felesége ellen irányuló nagy rosszindulat szakadatlan támadásai, nem különben az elkövetett sértegetéseknek a kegyelmes úr (ti. Hegedűs Sándor – N. T.) válaszában foglalt vakmerő tagadása ellen… Kért: hadd lássa saját szemeivel azokat a leveleket, melyeknek létezését, bár oly sok keserűséget okoztak nekünk tizenegy hónap óta, eltagadhatónak vélik a nagy rokoni szeretet hangoztatói… Óhajtását könnyű volt teljesíteni, mert e levelek – tartalmuk szinte nem illő – szép rendben voltak elrakva Etelkám nagy íróasztalának fiókjában, egynek kivételével, a legsértőbbet ugyanis minden szem elől elrejtendő, azóta megírt végrendeletem mellé helyeztem… Most természetesen meg kellett ezt is mutatnom Móric bátyámnak az érzékenyen sértő meghazudtoltatás miatt…
Mintha most is látnám, amint ott az íróasztal mellett álló, több száz évet látott családi karosszékben ülve, egyenként átolvasta Jókai a leveleket… Mélységes bánattal arcán, nem egyszer törölve le a szemeit elhomályosító könnyeket… Amellett több levél tartalmából írt is ki ott mindjárt egy csomó jegyzetet magának…
- Adandó alkalommal prezentálni akarom ezt a nagy rokoni szeretettől fénylő sorok jegyzékét annak, aki azt merte írni, hogy ezek létezése is »hazugság«! – mondta szegény mélyen elszomorodott öreg, mikor az átnézett, különös relikviákat visszahelyeztem oda, ahonnét elővettem őket.
Bella kint sétált a puszta körül Etelkémmel, míg ura bizonyosságot szerzett afelől, hogy hol lehet alkalmazni a kíméletlenül odavágott »ez hazugság!« ítélkezést…
Csak magunkban voltunk hát Móric bátyámmal, ki most ismét azt szerette volna tőlem hallani: mit tegyen ő az ilyen alakban megnyilvánuló »szeretet« méltó viszonzásául?
- Krisztus urunk türelmesen letörölte arcát, mikor a nem rég még hozsánna-kiáltással ünneplők leköpték… - válaszoltam nyugodtan.
- Könnyű volna ezt a magasztos példát követni, ha csak énrám köpködnének, - mondta csüggedten Jókai – de a felesége gyaláztatását hogyan tűrje a férfi? ez már gyávaság számba menne!...
- Nem gyáva türelem az, hanem olyan bölcsesség, melyből készült vértezeten eltompulnak végre a rágalom és bántalmazás nyilai! – állítottam igazságom érzetével.
- De az asszony előtt szégyenlenem kell, hogy nem tudom megvédelmezni!...
- Ejnye, mit törődik a jóravaló asszony bárki más véleményével, ha azt tudja, hogy az ura meg van vele elégedve! – mondtam méltatlankodva – még ha a férje nem Jókai Mór volna is!...
- Könnyű neked így gondolkodni!... – felelte szomorúan szegény Móric bátyám, s e bánatos hangon mondott néhány szó miatt valósággal elítéltem Bellát, haraggal gondoltam rá, milyen könnyen eloszlathatná ő, ha akarná, urának e keserves tépelődését… Bánatosan kellett látnom, hogy ez az asszony sem képes kötelességének magasztos voltát felfogni, annál kevésbé olyan hálás lenni, amily mértékben tartoznék az lenni…
E hangulatom következménye volt azután, hogy mikor legközelebb négyszemközt lehettem Bellával, megmutattam neki azt a névtelen levelet, melyről már említést tettem…
Mikor a kegyetlenül gyalázó sorokat elpalástolni nem is próbált felindulással átolvasta, e szókkal adta vissza:
- Ez ocsmányság!...
Mire én a legnagyobb mérvű jóakarattal azt kívántam tőle: ne érezze magát sértve az olyan rágalmaktól, melyeknek alapjuk nincsen… Gondoljon arra a régi magyar közmondásra, hogy »ebugatás nem hallik a mennyországba!«… azt pedig szinte követeltem tőle: biztassa rá Jókait, hogy az fel se vegye ezentúl, bármit hall vagy tapasztal is házaséletére vonatkozólag azoktól, akik annyira »szeretik«… De amellett – s ezt erősen hangsúlyoztam – ugyancsak vigyázzon is, hogy az ilyen csúf híresztelések még látszólagos alapot se találhassanak viselkedésében…
- Hát eszerint már Mari néni is gyanúsít? – kiáltotta idegesen Bella.
- Nem gyanúsítalak, - válaszoltam szinte igen izgatottan – mert ha gyanúsítani tudnálak, minden tétovázás nélkül megfojtanálak ezzel a két kezemmel!...
Bella nagyot kacagott e kijelentésemre, s mindkét kezemet befogta egyik markába…
- Pedig csak hidd el, hogy én irtóztató megtorlásra volnék képes, ha Móric bátyámat boldogtalannak kellene látnom…
- De hiszen ő nagyon boldog! – mondta, és csengő kacaja ismételten felhangzott. – Ha csak a »szerető rokonai« békét hagynak neki… Arra tanítana meg Mari néni, hogy ezek szeretetnyilvánításait mivel viszonozzuk méltóképpen!...
- Én most nem mondok egyebet, mint hogy Jókai Mórhoz és ahhoz a nőhöz, kit feleségévé tett, nem illik semmiféle bosszúállás…”
(421-425. p.)

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2017. november »
november
HKSzeCsPSzoV
12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930