Itt vagyunk: Főoldal Bemutatkozás Kincsestár Dr. Pálmány Béla méltatása Hámory Imre operaénekesről
Bekezdések

Dr. Pálmány Béla méltatása Hámory Imre operaénekesről

Elhangzott a Hámory Imre emlékkiállítás megnyitóján, Biatorbágy, 2009. június 5.


Kedves Hámory család, tisztelt Polgármester úr, Igazgató úr, és ahogy eleink mondták: „prudentes et circumspecti viri” - azaz bölcs és körültekintő biatorbágyi polgárok!

Hámory Imrére, a világhírű, Liszt Ferenc és Gustav Mahler által alapított magyar királyi Operaház egykori kiváló, nagyhírű baritonistájára emlékezünk itt, kedves falujában az egykori Bián, a mai Biatorbágy városában.

Életem egyik ritka megtiszteltetésének tekintem e felkérést a család és a város részéről ezen emlékkiállítást megnyitó gondolataim megvallására.

Meghatottságomnak személyes indítéka van, hiszen nem vagyok muzsikus vagy zenetörténész, bár történészként évekig dolgoztam múzeumban. Hámory Imréhez és családjához azonban közeli rokoni kapcsolatok fűznek, itt, Biatorbágyon pedig, velük együtt gyermekkorom legszebb nyarait töltöttem.

Az Operaház muzeális gyűjteményei, a Széchényi Könyvtár színháztörténeti illetve hírlaptára, a Magyar Rádió archívuma és a Filmarchívum sok-sok XX. századi művész emlékét őrzik. Hámory Imrére is sok-sok korabeli színlapot, újságkritikát, fényképet és hanglemezt rejtenek ezek a kincsestárak. A család, felesége Pálmány Gizella (Szécsény, 1916 – Budapest, 1999) és híres édesapja emlékét életfeladatként őrző, ápoló fia, Hámory Tamás maguk is gondosan összegyűjtötték és évtizedeken át, féltve őrizték Hámory Imre életének, pályájának relikviáit, amelyek jelen kiállítás alapját képezik. Ismét csak a meghatottság az a szó, ami a legjobban visszaadja a látogatók érzéseit.

Az előadóművész a nagyközönség számára szórakozása, erkölcsi, lelki épülése egyik fő szolgáltatója. Az igazi művészt az európai kultúrában évezredek óta dicsőség, ünneplés övezi.

Manapság, a média világméretű uralmi tényezővé válása korszakában immár a hatalom és a pénzvilág is döntően beleszólnak abba, kik, hogyan és mit adjanak szórakoztatás és hír címén a tömegeknek, kik legyenek egy pár hétig a TV-ben, bulvárlapokban szereplő országos vagy világhírű sztárok, „celeb”-ek. Ezrek és ezrek csillognak pár hétig a reflektorfényben, majd hullócsillagként a feledés homályába merülnek. Nagyon sokan, de sajnos nem mindenki érzi, tudja, hogy ennek a sztárolásnak egyre kevesebb köze van az igazi művészethez. De hatalmi és pénzkérdés az is, kiket hallgattassanak el, feledjenek el az utódok az igazi művészek közül.

A művészettel és a művésszel az esztétika tudománya filozófiailag foglalkozik, könyvtárak ezreit megtöltő irodalmat hozva létre. Nem vagyok képzett és hivatott előadást tartani erről. A legismertebb enciklopédiák tömör meghatározása szerint a művész (artist) tevékenysége a képzett mesteremberével közös tőről fakadó alkotás, azonban a művész több ennél: „a teremtő képzelet megtestesítője”. Az embernek azt a vele született képességét valósítja meg, hogy olyasmit tud tenni, amire nem a természet vagy az ösztönei tanították. Ahogy beszélni természetes dolog, énekelni művészet. A művészet az elvont gondolkodást tükrözi és nem a hasznosság elvét tartja szem előtt. Így tulajdonképpen a vallással, a transzcendenciával áll filozófiai kapcsolatban. A valódi művész örök emberi értékeket, érzelmeket képvisel, őriz, örökít és teremt maga is.

Nos, Hámory Imre személyiségét, műveltségét, életről, hivatásról vallott elveit, természet-, haza-, szülőföld- és családszeretetét magam is tapasztaltam mint gyermek és kamasz. Itt, Bián a Kutya-hegyen mutatta és magyarázta meg a városi srácnak a természet isteni csodáit, amelyek olyan egyszerű élőlényekben testesültek meg, mint a sokmillió éves megkövesedett tengeri kagylók a hegyoldalban, a pelék a diófákon, piciny halak a kis patakban, a virágok és a nagy szenvedély, a szőlőskert. Imre bácsi igazi szerető szívű ember volt.

Egy énekművész tehetségének, született és tudatosan kifejlesztett képességeinek a művészi produkciókban való megtestesülését szerencsére több mint 120 éve megőrzik a fonográf-, a hanglemez-, a film- és újabban videó felvételek. A fennmaradt hangdokumentumok magukért beszélnek, hiszen érzékszerveinkkel szívhatjuk magunkba Hámory páratlan, mással össze nem téveszthető lágyságú, hatalmas terjedelmű baritonja bódító, felemelő élményét.

Tudták, érezték Hámory Imre művészi erejét művésztársai is, hiszen ének- és zeneművészetünk olyan óriásai nyilatkoztak róla a legnagyobb elismeréssel, mint az Operaház igazgatói Radnai Miklós, Fallioni és Nádasdy Kálmán vagy a Háry János Bagó alakítását meghallgató szerző, Kodály Zoltán.

A bakonytamási kántortanító fia maga is tanítóképzőt végzett Kalocsán és a vándor regős énekes mozgalomból tűnt ki kivételes énekhangjával. Két évig Budapesten tanított és többek bíztatására kezdett éneket tanulni a Zeneművészeti Főiskolán, Székelyhidy Ferencnél. Daliás alkatával hamar népszerű lett, mint magyar nóta énekes, templomokban is gyakran énekelt. Így került Biára is, ahol Szent Anna katolikus templomban az Ave Mariát énekelte.

Éppen 25. születésnapján és éppen 75 éve, 1934. június 6-án, vizsgaelőadásán Hubay Jenő  dalművében A cremonai hegedűs-ben Ferrarit énekelte. A korszak első számú újságja, a Pesti Hírlap így írt róla: „Basszusa nem nagy erejű, de kellemes és hajlékony.” (Most tekintsünk el attól, hogy bariton volt.)

1934. október 6-án debütált mint az Operaház szerződött tagja. Nem kisebb szerepben, mint a nemzet dalművében, Erkel Ferenc: Bánk bánjában Petúr bánt énekelte. Üstökös szerűen ívelt pályája: 1934 és 1944 között 42 operában és dalműben, 44 szerepben lépett fel.

Ízelítőül: Giuseppe Verdi: Álarcosbál (Silvano), Trubadur (Luna gróf), Falstaff (Ford), Puccini (Gianni Scicci és Manon Lescaut), Rossini: A sevillai borbély (Figaro), Ponchielli: Gioconda (Barnaba),  Johann Strauss (Pázmán lovag és Denevér), W. A. Mozart (Figaró házassága és Don Juan), Weber: A bűvös vadász, Gounod: Faust (Valentin). Borodin: Igor herceg. Az operaművészet legismertebb darabjai ezek.

1937 őszén Gluck: Iphigenia Aulisban című művében Agamemnont énekelte. A Zene című szaklap így írt: „Hámori is kitűnően állotta meg helyét a zenedráma egyik legnehezebb szerepének megmintázásában.”

Ám a magyar opera és dalműszerzők sorának műveiben is megcsillanthatta tehetségét: Erkel: Hunyadi László, Hubay: A miloi Vénusz, Kacsóh Pongrác: János vitéz (Kukorica János), Kodály: Háry János címszerep, Jacoby Sybill (Petrov) – hogy csak néhányat említsünk.

Még 30 éves sem volt, máris híresség idehaza. Az egykötetes Pesti Hírlap Lexikona, mint a mindennapi élet kézikönyve 1936 karácsonyán már írt róla, igaz 2 ével idősebbnek (1907-ben születettnek) állítva: „Operaénekes, a bpesti Operaház baritonistája.”

A filmvilág is felfedezte. Két zenés filmben is bizonyíthatta színészi tehetségét. Az első magyar-amerikai koprodukcióban, a Keleti Márton rendezésében készült Borcsa Amerikában duhajkodó legényt alakított, Dayka Margit, Gózon Gyula fogadták el egyenjogú játszótársként. A film felvételei 1938-ban, New Yorkban készültek. Meghívták a világváros rádiójába is, ahol elsőként énekelt magyar nótát, élő adásban. Hazatérve rögtön újabb szereppel kínálták meg. A selmecbányai bányászakadémisták között játszódó Leányvári boszorkány-ban egy lumpoló de aranyszívű diákot alakított, olyan halhatatlan partnerek társaként, mint Szörényi Éva, Csortos Gyula és Mály Gerő. Ezekben az években kétszer volt magyar nóta király, ma azt mondanánk megasztár.

Abban, hogy nem vált Európa operaházaiban is ismertté, a II. világháború előtti, alatti és utáni 30 éves korszak békétlensége, ellenségeskedése volt a fő gátló tényező.

Hazánk háborús részvétele éveiben a népszerű előadóművészek állandó fellépési lehetőségei voltak az orosz frontra küldött katonák és családjaik számára tartott kívánsághangversenyek. Hámory egyiken elénekelte a Pajtás, pajtás jössz-e velem c. indulót, amely egy ártatlan kis dalocska. A katona a dal végén elfenekeléssel fenyegette meg Katit, ha nem vár rá hűségesen. A bűn az lehetett, hogy a híradókban bemutatott filmfelvételre bemontíroztak a fronton menetelő katonákat és az égen szálló repülőket is.

1945 tavaszán az Operaház igazolóbizottsága – három jóindulatúnak nem nevezhető kolléga – nem igazolta, és ez tagsága elvesztését vonta maga után. Egy ígéretes karrier omlott össze.

Hámoryt internálták és ekkor visszatért Biára, a Kutya-hegyre, ahol ekkor már közel 20 éve volt egy villany és vízvezeték nélküli kis emeletes nyaralója. Évekig csősz, majd kanász és gyári munkás volt. Végre 1950-ben rehabilitálták és – bár a fővárosban nem szerepelhetett – a debreceni Csokonai Színház operaénekese lett. Itt már első számú sztár volt, énekelte Posa márkit Verdi Don Carlosában George Germontot, az atyát a Traviatában.

1954-től időnként vendégszereplésre Budapestre is meghívták. Az Operaház történetében is emlékezetes, hogy 1956. október 23-án az Erkel Színházban Verdi: Álarcosbál előadásán szerepelt. Itt a forradalom kitöréséről értesült 3000 fős közönség követelésére a művészek elénekelték a Szabadságdalt, majd a zenekar a Himnuszt is eljátszotta. A publikum vastapssal és ütemes Vissza Hámoryt! kórussal fejezte ki érzéseit. Ezért azután a karmesternek, a fiatal Tóth Istvánnak kellett 1957 után bűnhődnie – soha többé nem vezényelhetett az Operában.

Hámory Imre azonban szerencsére 1957 és 1965 között újra az Operaház tagja lett. Ismét csillogtathatta páratlan tehetségét. A világ operairodalmának 86 szerepét tanulta be és tudta.

Fra Diavolo, Peter Grimes, Manon Lescaud, Tosca, Strauss: Cigánybáró – a legendás Zsupán, és magyar szerzők: Farkas Ferenc: A bűvös szekrény, újra a Hunyadi László, a Háry János.

Bravúros beugrásokkal mentett meg előadásokat megbetegedett pályatársai helyett. Évtizedekig emlegették az Operaházban, amikor pl. a Nürnbergi mesterdalnokokban a világ egyik legnehezebb bariton szerepét, Beckmessert játszotta el, azonnali felkérésre.

Az előadásokra való felkészülés és a babérokon pihenés teljes visszavonultságot igénylő napjait a melegebb hónapokban a Kutya-hegyen töltötte. Rendszeresen hívott ide művész barátokat, akikkel együtt ettek, ittak, daloltak. Hiszen a művész is ember, szereti az életet.

Sajnos, a sors kegyetlen volt hozzá. Súlyos szívbetegség támadta meg többször is, így 1965-ben vissza kellett vonulnia. Családja, felesége ápolta az újlipótvárosi Sallai Imre – ma ismét Tátra - utcai lakásában. Nekünk, hozzátartozóknak szomorúan kellett látnunk az 56-57 éves daliás férfit, aki infarktusai után már nem tudott beszélni. 1967. november 12-én távozott az élők sorából. Mivel családja egyházi szertartással búcsúztatta, sikerei és hányattatásai színhelye, az Operaház az ateista ideológiának megfelelően nem tekinthette saját halottjának, csak a sírhelyet biztosította a Farkasréti temetőben. Ekkor ismét Biatorbágy állt ki mellette, mivel a község Férfikórusa búcsúztatta.

25 évig az elhallgatás volt az elhunyt művész sorsa. A rendszerváltás után azonban újra lehetett látni a TV nosztalgikus szórakoztató műsoraiban, főleg mint nótaénekest.

Születése 90. évfordulóján, 1999-ben Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz Köztársasági Elnöki Aranyérmet adományozott neki munkássága elismeréséül.

Most, a 100. jubileumon ismét megemlékezik róla két szűkebb pátriája, Bakonytamási és Biatorbágy. A család segítségével emléktáblákat avattak, szép ünnepséget tartanak emlékére.

Köszönet illeti Biatorbágy városa választott vezetőit és testületeit, hogy felélesztik és megörökítik Hámory Imre emlékét. Utcanév és ez az emlékkiállítás hirdeti, hogy egykor ide kötődött a jeles művész élete - és ma az emlékezete. Méltó és igazságos cselekedet ez.

Kedves ünneplő emlékezők! Tekintsük meg tehát az új kiállítást, melynek anyagának rendelkezésre bocsátásáért Hámory Tamást, rendezéséért a Faluház és Karikó János Könyvtár vezetőit és munkatársait illeti az elismerés.

 

(A szerző Hámory Imre feleségének unokaöccse, az Országgyűlés Irattára és Levéltára nyugalmazott vezetője, levéltáros-történész, a történelemtudomány kandidátusa.) 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2017. június »
június
HKSzeCsPSzoV
1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930