Itt vagyunk: Főoldal Partnertelepülések Testvértelepülések Nagybégány (Kárpátalja) Ferenczi Imre: STEMPLI A ZSEBBEN
Bekezdések

Ferenczi Imre: STEMPLI A ZSEBBEN

 

A legtöbb Bereg-vidéki faluban a magyarok többségben élnek, kivéve néhány olyan helységet, mint Alsó- és Felsőremete, és néhány egykori tanyát, ahol a ruszinok, ukránok alkotják a többséget.
Azokban a helységekben, ahol többségben magyarok élnek, gyakoriak az azonos vezetéknevűek. Ezért az emberek maguk gondoltak ki és ragasztottak elő- és „csúfneveket” az olyan vezetéknevűekre, amelyek gyakran ismétlődnek vagy valamilyen oknál fogva nehezen voltak kiejthetők, megjegyezhetők, esetleg valamivel ki akarták emelni abból a közegből, vagy – úgymond – rászolgáltak, kiérdemelték azt. Gyakran a választott, azaz a ragasztott nevek használata alkalmával a valódi vezetéknevet el is hagyták.
Nagybégányban például elég sok Gazdag család élt. Ráadásul két Gazdag Bertalan nevezetű, egykorú személy is volt. Az egyik később farmvezető lett, a másik pedig cimbalomkészítő, akinek az egész családja a „kabula” ragadványnevet örökölte.
A településen a múlt században Varga nevezetű család talán öt is volt. Ezért egyiküknek, akiket szép kreol bőrrel áldott meg a természet, a Füsti, a másikuknak a Postás előnevet adták.
Füstinek gyönyörűszép felesége volt, ám ennek ellenére szoknyapecér hírében állt.
Elég gyakori névnek számított a faluban az Orosz, ezért az egyikre, mivel elsők között lépett be a kolhozba, és feltehetően agitált is mellette, ráragasztották a Nagy Sztalin nevet, de féltek a megtorlásoktól, így Naftalin lett belőle.
Petrás nevezetűekből is akadt bőven. Nem tudni, miért, az egyiket – pap nélkül – Kis Verébre keresztelték, feltehetően kis termete játszott benne szerepet. Hosszú évtizedeken keresztül vezette a különböző mezőgazdasági csoportokat a termelőszövetkezetben, jó szervezőnek bizonyult. Őrá már azért is kitűnően emlékszem, mert a háborút követően nyáron gyakran az egyik apai nagybátyám, Ferenczi József kovács és géplakatos mellett segédkezett a faluban cséplés idején.
Tóthok is éltek itt egynéhányan, de egyiküket, Tóth Andrást, békés természete ellenére, amit a is bizonyít, hogy a pipa talán még éjszaka sem került ki a szájából, Zsandárra „kereszteltek”. Igaz, hogy volt katona, de mások elbeszéléséből tudom, határvadászként szolgált.
Zsandár saját szekérrel rendelkező fuvaros ember volt, akár a többi bohém életű nagybégányi. Naftalin, Füsti, mint ahogyan az egyik elbeszélőm nevezte őket, arról voltak híresek, hogy kimondottan szerettek hódolni a jónak és a szép dolgoknak. Ám nemcsak ezekről a dolgokról voltak igazán nevezetesek a faluban, hanem arról is, hogy ha a kertekben tavasszal szántásra került a sor, és a háború után a sok özvegyasszonynak nem volt meg rá a pénze, reggelre, amire felébredt a család, már hátára hasították a telket. Olykor a kedvezményezettek azt sem tudták, hogy ki szántotta fel a kiskertet, mert a másik végéről álltak be kora hajnalban, és amire felébredt a család, már „olajra léptek”.
Nagybégánynak a szovjet időkben saját elöljárója nem sok akadt. A hivatalt vállalók közül meg kevés ment onnét nyugdíjba.
De ki tudja, miért, „az angyaloknak sem sikerült csirizt cseppenteni sokak ülepe alá”, és akinek „igen”, az sem hosszan szolgálta a közösséget. Pedig, mint bármelyik idegen, megérdemelték volna, hogy értékeljék őket, mert mindegyikükben volt valami különös, nehezen megmagyarázható érdekesség, tartalom. Mi több, a legtöbbjüket igazán szerették.
Az egyik ilyen falukedvence lett Gál Ferenc – a Pipás –, aki jó néhány évig tanácselnökként tevékenykedett. De ha azt mondta volna valaki, hogy ott megy a tanácselnök, akkor erre rögtön rávágták volna, hogy az meg ki a nyavalya? Mert a tanácselnököt szerte a vidéken úgy ismerték, hogy a „bíró”.
Feri bácsi alacsony termetű, kissé imbolygó járású, pocakját előre toló ember volt. Talán két Gál nevezetű család lakott a faluban, és azon kívül, hogy az állataik egy csordába jártak, nem sok közük volt egymáshoz. De őt – Pipást – eleitől kezdve valamiért kedvelték. Akár égett, akár nem a pipája, mindig a szájában csüngött a harcsabajsza alatt, és csak akkor emelte ki nagy komótosan a szájából, ha sercinteni akart vagy evett, esetleg ivott.
A kényelmessége nemcsak pipázás közben nyilvánult meg, hanem a tisztviselői teendői végzése közben is, mert nem szerette a futkározást, a rohangálást. Reggel és este bement az irodába, leülte a büntető fél órát vagy órát, és indulás előtt begöngyölte egy füzetlapba az aláírását igazoló pecsétet, zsebrevágta, és elindult a faluba „dógára”.
De még előtte kiosztotta a munkát az egyetlen beosztottjának – a „jegyzőnek” –, azaz a titkárnőnek, aki kora reggeltől késő estig körmölt, gépelt, regisztrált, csak az elnök aláírását igazoló stemplivel nem rendelkezett. Különben egymaga is elvégezhette volna a teendőket, ha erre feljogosítják.
Ezért, ha fontos igazolás kiadására került sor, akkor a tanácstitkár, aki mindig kéznél volt, megírta, bejegyezte, majd elküldte a bíró után, hogy tegye rá a pecsétet. Feri bácsit, meg bármelyik vezetőt a faluban, nem volt nagy kunszt megtalálni napközben, mert a főnökök mind egy helyen gyülekeztek, így öt perc sem telt bele, s előkerítették.
Ekkor változatlan kedéllyel mindent kiszedett a nadrágzsebeiből, mire megtalálta a pici bokszos skatulyát a pecséttel. Aztán a zsebe kiürítése után a pipát félretolta a szájában, majd tüntetően többször ráhuhogott a stemplire, hogy mindenki ne csak lássa, de érzékelje is, és vegye tudomásul, hogy nem könnyű ám a bíró sorsa. Ekkor az illető szemébe nézett és megkérdezte: „A beadással rendben állunk?”. „Aha!” – volt ilyenkor a kurta válasz, különösen, ha az illető lábai között napraforgószárat szorongató lovacskázó gyerkőcnek bizonyult, akit a sok nyári munka miatt a szülei bíztak meg e fontos teendő elvégzésével.
Mert egy bírónak tudnia kellett ilyenkor mit és hogyan kell kérdeznie, nehogy badarságot válaszoljon a megkérdezett, különösen, ha még tanúk is jelen voltak az ügy lebonyolításakor. És ilyenkor, a választ meg sem várva, tömzsi ujjaival közrefogva a lapos kutyagumira emlékeztető pecsétet, ráhelyezte a papirosra, oda, ahol a nevét látta, majd ökölbe szorította a tenyerét, és annak rendje és módja szerint, komótosan rásózott az igazolást takaró stemplire, közben balkeze mutató- és bütyökujjával a pipáját támasztotta, hogy ki ne csússzék enyhe erőlködése miatt a szájából.
Az igazolást, amit láttamozni vittek hozzá, olykor már alá sem kellett írnia, mert a jegyző, jó előre gondosan, néha odabiggyesztette a bíró autógrammját is, gondolván: hátha már erre az időre az elfáradt, ezért éppen elég lesz neki a pecsétet odanyomni.
Ezt követően ugyanolyan peckesen elraktározott mindent, mint ahogyan előszedte, majd felkörmölte a dokumentumot és meglengette a levegőben néhányszor az orra előtt, erősen ráfújt, nehogy a friss tinta elmázolódjék, amivel véget is ért a procedúra.
Ilyenkor soha nem kiabált, nem elégedetlenkedett, hogy éppen most tudsz zavarkodni, meg gyere később, mert foglalt vagyok. Ő csak hangtalanul tette a dolgát, ha meglátta a jegyző négyszögletes pecsétjét, talán el sem olvasta, hogy mire teszi rá a sajátját, vagy ha igen, nem sokat foglalkozott vele, megbíztak egymásban, már csak azért is, mert a jegyző több garnitúra tanácselnököt kiszolgált élete alatt, és jobban értette a dürgést, mint azt sokan gondolták.
Nagybégányban több Tompa nevezetű család élt az 1950-es években, a maga nemében mind egyszerű, munkából élő tisztességes ember volt. De „keresztvíz” alá közülük mégis csak egyet tartottak, a Tompa Józsit, akiből végül a Lencsés lett.
Lencsés középtermetű, vékonypénzű, amolyan inkább befelé somolygó ember volt, aki a hétosztályos iskola elvégzése után nemsokára Tompa Feri bácsi csoportjában dolgozott a Beregszászi Szovhozban, majd, amint jobbra fordult kissé a helyi gazdaság, otthon a termelőszövetkezetben. De bárhol is munkálkodott, a közvetlen vezetői imádták, mert adomázó, jó humorú ember volt.
Nagybégányban sok falukedvenc élt az elmúlt időben. A nehéz évek alatt ők segítették átvészelni a katasztrofális helyzeteket, amelyekből akkoriban akadt bőven.
A negyvenes években Nagybégányban élt egy alacsony növésű, Kan Béla nevezetű zsidó ember. Jókedélyű emberként szinte mindenki kedvelte a faluban. Jobbára fizikai munkából élt – kisebb darálót működtetett, amin egyedül dolgozott.
A csecsemőtől a legidősebb emberig mindenki ismerte, ám ha egy idegen Kan néven kereste, a helybéli úgy bámult az érdeklődőre, mint borjú az új kapura, mert az illetőt mindenki Kani Bélaként ismerte, amit annyira megszokott a végén, hogy a későbbiekben már jómaga is úgy mutatkozott be.
A valódi nevéhez mindössze csak egy „i” betűt tettek, de amögött sok mendemonda keringett. Az egyik talán az, hogy a környéken elég sok az „i” betűre végződő magyar név, és így a helybéliek fülében kellemesebben csengett a neve ezzel a kiegészítéssel.
Olyan híresztelések is jártak, hogy mivel több fiatalasszony darálási díját elengedte őrléskor, ezért a kiegészítéssel a huncut nemiségére utaltak a helybéliek.
Miska Mihály annak idején ruszin telepesként került népes családjával együtt Nagybégányba Meskó vezetéknéven. Ám rövid idő múlva földijeim fittyet hánytak minden névadószokásnak és a Meskóból Miska lett. Lehet, törvényellenes volt a keresztelő, még az is, hogy az elkeresztelt és a hozzátartozói orroltak is érte, de kiejteni sokkal könnyebb lett.
De azért félre ne értsék a dolgot, nem arról van ám szó, hogy a nagybégányiak mindenáron magyarokat akartak volna látni maguk körül. Erről szó sincs. A lényeg az egészben, hogy Bereg-vidéken nem lehet azt sokáig megtenni, amit az egyik falunkbéli megtett. Hogy akár kérdezték, akár nem, szegény mindig csak azt hajtogatta: „De jó lenne, ha nem élne senki a világon, csak az enyém tarka tehén meg én. Nem csinálnék semmi, csak adná, venné!” Hát egyszer aztán megkérdezték tőle, hogy ha egyedül lenne, akkor kinek adná el a tehenet, meg kitől venné? Szegénynek ez már olyan nagy kérdésnek bizonyult, hogy a mai napig nem tudta megválaszolni. Amiből azt a következtetést vonták le a földijeim, hogy jobb szeretetben, megértésben élni, mert akkor van, akinek a tehenet el is lehet adni, meg is lehet venni tőle. Így aztán, amikor az én földijeim reggel felkelnek és kiállnak a kapu elé a hídra megnézni, hogy nem jön-e a csorda, és eközben a szomszéd is kilép, akkor nem fordítják el a fejüket, hogy ne lássa a másikat, hanem odafordulnak és illedelmesen odaköszönnek: „Adjon Isten jó reggelt!”, amit a másik viszonzásul ugyanolyan emberséggel fogad.
Szerették ezt a szép nagy összetartó Miska családot a nagybégányiak. Beleillett az elképzeléseikbe, s ilyen szorgalmas embert és családot nemhogy a nagybégányiak, de még a környék sem látott. Olyanok voltak, mint egy hangyaboly. A gyerekek, amint talpra álltak, talán nem is jártak, hanem gurultak. Gyerekekként mosolyt, felnőttként pedig tiszteletet fakasztottak az emberekben. Egytől egyig megbecsült polgárai lettek a falunak, akikre szívesen emlékeznek vissza egészen mostanáig.
Igazi Bereg-vidéki emberek ezek, akik nemcsak lovagiasságaikért és férfiasságaikért voltak híresek és közkedveltek, hanem, mert segítő és szolgálatkész, családjaikért élni-halni tudó, és erőtől duzzadó, jóképű, különböző tehetségekkel megáldott fickók voltak, akik soha nem orroltak, haragudtak meg a megszólításért. Mert abban volt valami simogató, bátorító hangnem, ami inkább azok hiúságát pátyolgatta, mintsem problémát okozott volna. Mosolyogva tűrték, ha ilyen vagy olyan emberi sajátosságaik kerültek terítékre és soha nem lehetett tudni, hogy azért hallgatnak, mert ludasak valamiben, vagy azért, mert semmi közük nincs az említettekhez.
(Megjelent a Kárpáti Igaz Szó Élet-Jel mellékletének 2008. novemberi és decemberi számaiban. A szerző nagybégányi születésű Nyíregyházán élő újságíró.)  

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
« 2021. április »
április
HKSzeCsPSzoV
1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930